Georges Boillot francia pilóta nyerte a francia Automobile Nagydijat 1913. július 12-én az amiens-i Picardie pályán egy 5.6-os kis Peugeot-val. Jules Goux végzett a második helyen, szintén egy Peugeot-val. Mindketten Pirelli abroncson versenyeztek.

A Pirelli ekkor már több éve szállított versenyabroncsot autógyártóknak, de Boillot győzelme volt az első nemzetközi nagydíjon aratott diadala abban a történelmi korszakban, melyet a Formula 1™ előtti időknek nevezhetnénk.

Piero Pirelli igazgató nyilatkozta, hogy biztos benne, „hogy a cég valamennyi munkatársa, különösen a 4-es részleg vezetői és dolgozói büszkék lennének cégük első jelentős külföldi győzelmének híre hallatán, mely újabb és még nagyobb eredmények elérésének reményével és ígéretével kecsegtet.”

Ezután, 1921-től egymást követték a sikerek: a Ballot 3L-lel Jules Goux megnyerte az Olasz Nagydíjat Bresciában, majd jött a Strasburgi Nagydíj 1922-ben, melyet Fiat 804-gyel nyert Felice Nazzaro.

1922 szeptemberében avatták fel a monzai pályát az olasz Automobile Klub nagydíjával, ahol Pietro Bordino megverte Felice Nazzarót – mindkét pilóta hat hengeres Fiat 804-gyel versenyzett, természetesen Pirelli abroncson.

Ez volt a Fiat-Pirelli együttműködés aranykora, de olyan gyártókkal is együttműködött a cég, mint a történelmi Itala és az amerikai Miller, és olyan versenyeken vett részt, melyek mára a motorsport klasszikusai lettek, például a „Targa Florio” és a „Mille Miglia”.

1924. augusztus 17-én a Domenica del Corriere „az olasz autógyártás győzelmét” hirdette címoldalán: Giuseppe Campari, milánói pilóta győzelmét a franciaországi Lyons pályán.

Beltrame grafikája az Alfa Romeo 10-es volánja mögött ábrázolja Camparit, az autó már „kordtechnológiával” készült Pirelli abronccsal van szerelve, azaz olyan kordbetétvázzal, mely tökéletesebbé és megbízhatóbbá tette a gumit.

A Quadrifoglio jel és a klasszikus P2 és P Lunga párosa a győzelmek egész sorát hozta több mint harminc éven át.

Giuseppe Campari, Antonio Ascari, és Gastone Brilli Peri szereztek nevet az Alfa Romeo-Pirelli együttműködésének a húszas években francia, olasz és belga pályákon.
1925-ben Brilli Peri megnyerte az Olasz Nagydíjat Monzában, és megszerezte az első világbajnoki címet.

A Ferrari csapata által vezetett Pirelli-Alfa Racing Team a harmincas években is kivívta a győzelmet, nemcsak a versenypályán, de a klasszikus országúti versenyeken is.

A Mille Miglia 1930-ban indult, melyen a Campari vezette Alfa 6C 1750-nek sikerült megtörnie a Bugatti történelmi egyeduralmát. Varzival, Nuvolarival, Brivióval és Taruffival a Pirelli Stella Biancája kivívta a „győzelem abroncsa” elnevezést.

A motorsport iránti elkötelezettségnek köszönhetően a Stella Bianca mintázata drámai fejlődésnek indult. 1932-ben már megjelent a versenyautókhoz való „szupersport” verzió, amit a versenypályára tervezett „Pescara” követett.

1933-ban Giuseppe Campari egy másik versenymodellel, a Maserati 8C-vel nyerte meg a Francia Nagydíjat, mellyel a Pirelli aztán virágzó kapcsolatot alakított ki. A harmincas évek vége felé az Alfa 8C dominanciája még mindig megkérdőjelezhetetlen volt. A Pirelli abronccsal szerelt Quadrifoglio autók 1937-ben és 1938-ban is megnyerték a Mille Miglia versenyt.

Újra nyert a Trident, ezúttal a dél-afrikai nagydíjon Villoresivel 1939-ben. Villoresi újabb sikert aratott Franciaországban 1946-ban, aztán 1948-ban Giuseppe Farinával.

A Pirelli magazin első számának borítója 1949 novemberében Tazio Nuvolarit ábrázolta. A harmincas években egy mantovai segítségével az Alfa Romeo és a Pirelli megalkotta a Formula 1™ történetének egyik jelentős fejezetét. „Minden korszaknak megvannak a maga remetéi és hitei.

Számomra úgy tűnik, Nuvolari a sebesség remetéje…” – írta Orio Vergani „Nuvolari élete” című cikkében az újságban.

És ugyanabban a számban „A monzai pálya és a sebesség problémája” címmel közölt cikkben, mely a monzai pálya háborút követő újranyitását tárgyalta, a Pirelli magazin megtette az első lépést az autógyártás helyreállításának legendás korszaka felé.

Ekkor született meg hivatalosan a Formula 1™, és az autó, melyet meg kellett verni, még mindig a Pirelli abronccsal szerelt Alfa Romeo 158 volt, a pilóta pedig Jean-Pierre Wimille.

Az Alfa Romeo 1952-ben kiszállt a versenyből, és megnyitotta az utat a felfelé ívelő Maserati előtt. A Pirelli abronccsal szerelt Maseratik az argentin Juan Manuel Fangióval aratták a legnagyobb sikert, aki a 250F-fel nyert világbajnokságot 1954-ben és 1957-ben.

Az 1957-es győzelem a Pirelli „raktáron maradt maradék abroncsain” született, miután a milánói gyártó kiszállt a versenyből.

Egy új csillag ragyogott fel: a Ferrari. Az alapító, Enzo korábban versenyzett a híres Alfa-Pirelli csapatban, és az Alberto Ascari által vezetett Ferrari 125 a milánói cég abroncsain lépett pályára és nyert újra 1949-ben.

Az Ascari-Ferrari-Pirelli trió 1952-53-ban besöpört minden lehetséges győzelmet. Az 1953. októberi Pirelli magazin hátsó borítója belső oldalán a világbajnok megkereszteli a „győzelem abroncsát”, a Pirelli Stelviót.

1956. decemberében egy bejelentés véget vetett egy korszaknak: „…az autós és motoros versenyeken való sokéves sikeres szereplés után a Pirelli úgy döntött, befejezi a versenyabroncsok gyártását”.

A cég minden erejével az új, forradalmi abroncsra, a Cinturatóra koncentrált.

A Pirelli 1981-ben tért vissza a Formula 1™-be, a Candy által szponzorált Toleman-Hart TG 181-gyel, melyet Brian Henton és Derek Warwick vezetett.

A Pirellinél ekkor Piero Sierra volt a termékigazgató: „Az endurance versenyeken és rallykon aratott sikerek után természetes, hogy nyitunk a Formula 1™ felé [...]”

A Pirelli P7 abroncs, melyet a Toleman F1 autóra szereltek, aszimmetrikus mintázatú radiálabroncs volt: azaz a belső abroncsváll kerekebb volt a külsőnél.

Ez a megoldás fokozta a jármű irányíthatóságát, és növelte az abroncs tapadását az aszfalton a radiál versenyabroncsok negatív kerékdőlésének köszönhetően.

Ugyanez év júliusában új csapatok jelentek meg a Pirellinél: az Arrows-Beta Riccardo Patresével és Siegfried Stohrral (később Jacques Villeneuve-vel), a monzai nagydíjon pedig a Fittipaldi Rosberggel és Serrával. Az 1982-es szezonban folytatódott az együttműködés a Toleman-Candy-vel, Derek Warwick és Teo Fabi vezette a két autót.

Az Arrows-Beta csapat is a Pirellivel maradt Henton és Baldi pilótákkal. Ismét új csapatok jöttek: az Osella (Jarier és Paletti), a Fittipaldi (Serra) és a March (Mass és Boesel).

1982 novemberében bejelentették, hogy az 1983-as szezonban a Pirelli szereli a Lotus JPS csapatot (pilóták: De Angelis és Mansell) és a Toleman-Candy-t (pilóták: Warwick és Giacomelli).

A Pirelli az 1984-es évadban is támogatta a Tolemant.
Az angol autót most „egy kiváló tesztpilóta vezette, aki fiatal kora ellenére rengeteget tudott az autóról és az abroncsokról”, ahogy a Pirelli szerelői mondták.
A fiatal tesztpilóta Ayrton Senna volt.

1984 októberében Bernie Ecclestone bejelentette: „…hároméves megállapodást kötöttünk a Pirellivel, miszerint együttműködik a Brabham-BMW-vel Formula 1™-es abroncsok (1985-ös szezonra történő) fejlesztésében és beszállításában.

„Érdeklődéssel követtük a Pirelli fejlődését az 1983-as és 1984-es évadban, és biztosak vagyunk benne, hogy egy versenyképes csapattal együttműködve a Pirelli ugyanolyan sikereket fog elérni, mint minden más versenykategóriában, amelyben részt vett.”

Az 1985-ös szezonban tűnt fel Piquet a Le Castellet-ben rendezett Francia Nagydíjon. Folytatódott az együttműködés a(z időközben Benettonná alakult) Tolemannal és Fabival, csatlakozott Ligier a De Cesaris-szal, valamint Laffite és Osella a Ghinzanival.

Az 1986-os évadban továbbra is együttműködött a Pirelli a Brabhammel (De Angelis és Patrese pilótákkal), a Benettonnal (Fabi és Berger), a Ligier-vel (Laffite és Arnoux), az Osellával (Capelli), valamint a Minardival (De Cesaris és Ghinzani). Berger megnyerte a Mexikói Nagydíjat.

Az 1986-os szezon végén azonban a Pirelli bejelentette, hogy visszavonul a Formula 1™-ből.

1989-ben a Pirelli visszatért a Formula 1™-es versenypályára. A csapatok a Brabham (Modena), a Minardi (Martini), a Dallara (De Cesaris) és a Zakspeed voltak.

Egy év kísérletezés után, 1990-ben a Pirelli együttműködést kötött a Tyrrellel és az Alesivel.

A Benetton újra a Pirellivel dolgozott. Nelson Piquet, hat év elteltével ismét a Pirellivel, azt nyilatkozta: „A megállapodás kiforrott a szezon folyamán.

Amikor láttuk, hogy a Pirelli abroncsokkal mennyivel jobban futnak azok az autók, amik másképp nem állták volna a versenyt, különösen bizonyos pályákon, nekünk, a Benetton csapat pilótáinak és műszaki vezetésének el kellett gondolkodnunk.”

1991-ben a Benetton mellett, ahol második pilótaként felbukkant egy bizonyos Michael Schumacher, a Pirelli támogatta a Brabhamet, a Scuderia Italiát és a Tyrrellt.

Június 2-án Piquet újabb nagydíjat nyert, ezúttal Kanadában. A Tyrrell-Hondát vezető Stefano Modena lett a második.

Dario Calzavara volt a Racing Activities Management igazgatója: „az újabb siker bizonyítja, hogy helyes döntés volt részt vennünk a motorsport versenyekben, mert fontos szerepet játszik az abroncsfejlesztésben.
A különböző iparágak közötti módszeres gondolatcsere arra ösztönöz minket, hogy innovatív megoldásokkal kísérletezzünk a versenypályákon, szélsőséges körülmények között, olyan megoldásokon, melyeket aztán alkalmazhatunk a tömegesen gyártott termékeinknél.”

A Benetton Pirelli abronccsal nyert Mexikóban (1986, Gerhard Berger), aztán Piquet újabb győzelmet aratott Kanadában 1991-ben, ez volt a Pirelli utolsó győzelme a Formula 1™ Világbajnokságon.